,,Az Úr az én Pásztorom,, 6. rész

„Bizony jóságod és szereteted kísér életem minden
napján, és az Úr házában lakom egész életemben”

Olyan tény ez, amit sokan vitatnak, de bátorító! Ezért egyes fordításokban ezt olvassuk: „bizony”, és ez a szó az isteni megerősítés pecsétjét jelenti. Ezt a mondatot így isolvashatjuk: „Csak jóságod és szereteted”, hiszen életünkben minden kegyelemből van. Ez a két „őrzőangyal” mindig velünk lesz. 

Ha fejedelmek útra kelnek, erős védelem veszi őket körül. Ugyanígy a hívőket is. Őket a jóság és kegyelem

követi mindenfelé. „Életük minden napján!”
A jó napokban éppúgy, mint a rossz napokban, a böjtös napokban éppúgy, mint az örömünnepeken, a komor téli napokon éppúgy,
mint a fényes nyári napokon. A jóság megelégíti szükségeinket,
a kegyelem pedig eltörli bűneinket.
„Az Úr házában lakom egész életemben.” „A szolga pedig
nem marad a házban örökké, a fiú marad ott örökre”
(Jn 8,35). Míg itt a földön élek, Isten házában lakozom,
mint az Ő gyermeke. Az egész föld Isten háza számomra.
Mikor pedig bemegyek a mennyei otthonba, akkor az én Istenem
házának felső emeletén lakozom majd mindörökre.
Adná Isten a kegyelmét mindnyájunk számára, hogy ennek
a csodálatos zsoltárnak légkörében élhetnénk mindvégig!

,,Az Úr az én Pásztorom,, 5.rész

„Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára.
Megkened fejem olajjal, csordultig van poharam”


Az embernek ellenségei is vannak. Nem lenne hasonló
Urához, ha nem volnának. Ha nem volnának ellenségeink,
attól kellene tartanunk, hogy nem vagyunk Isten barátai.
Mert e világ barátsága ellenségeskedés Istennel. Nézd
csak, milyen nyugodt Isten embere, amikor ellenségeire
gondol. Milyen bátorító ez az ő bátorsága! „Asztalt terítesz
nekem...” Ha a harcos egyáltalán eszik valamit a csata
közben, akkor gyorsan legyűr néhány falatot, és azután
tovább harcol. De itt másként van: „Asztalt terítesz nekem”,
mint amikor békeidőben damasztabrosszal megterítenek,
és felteszik az evőeszközt az ünnepi lakomára.

Semmi sietség, semmi zűrzavar! Az ellenség az ajtó előtt
áll, és Isten mégis asztalt terít számomra. A hívő ember
pedig nekilát az étkezésnek, mintha minden a legnagyobb
rendben lenne. Az Úr nagy békességet ad népének még a
legnagyobb szorongattatás közepette is. Legyen bár a föld
fegyverek zajától hangos, ők teljes békességben lakoznak.

„Megkened fejemet olajjal.” Bárcsak naponta elnyernénk
ezt a kenetet kötelességeink végzéshez. Minden hívő
ember pap, de papi szolgálatát kenet nélkül nem tudja
végezni. Ezért kell mindennap Istenhez fordulnunk, hogy a
Szent Szellem „fejünket megkenje olajjal”. A pap, ha nincs
kenete, akkor hiányzik szolgálatának legfőbb kelléke, és a
hívő ember hasznavehetetlenné válik a szolgálatra, ha nem
kap mindennap újra meg újra kegyelmet felülről.

„Csordultig van poharam.” Nemcsak hogy megkapja
mindazt, amire szüksége van, a teli kelyhet, hanem még
annál többet is: „Túlcsordul a pohara”. Ezt elmondhatják a
szegény emberek éppúgy, mint a gazdagok. „Hogyan,
mindez az enyém, és még Jézus Krisztus is?” ─ kérdezte egy
szegény asszony, amikor letört egy darab kenyeret, és
megtöltött egy poharat hideg vízzel. Viszont legyen bármily
gazdag valaki, ha elégedetlen, akkor nincs csordultig tele a
pohara, és ami benne van, az is híg és zavaros. A megelégedettség
a „bölcsek köve”, amely mindent arannyá változtat,
amit csak megérint. Boldog az, aki megtalálta! Az
elégedettség többet ér egy egész birodalomnál. Tulajdonképpen
ugyanaz, mint a boldogság, csak más szóval kifejezve.

„Az Úr az én pásztorom” 4. rész: „Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek

,,Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert Te velem vagy, vessződ és botod megvigasztal engem”



Nem egy halálos beteg ágyánál olvasták már fel ezt a kimondhatatlanul vigasztaló igeverset. 
Sokszor segített világossá tenni a sötét völgyet. Minden egyes szava nagy kincset rejt.

„Ha... járok” ─ tehát a hívő ember nem kezd el egyszerre sietni, amikor meg kell halnia, hanem nyugodtan vándorol tovább Istennel. 
A „járni” szó jelenti annak az embernek szüntelen előrehaladását, aki ismeri az utat, tudja a végét és el van szánva rá, hogy követi a kijelölt ösvényt. 
Teljes biztonságban tudja magát; ezért nyugodt és összeszedett.

A haldokló hívő ember nincs remegő sietségben. Nem rohan nyugtalanul, nem is torpan meg, mint aki nem akar tovább menni. 
Nem esik zavarba, nem is szégyenkezik, nyugodtan megtartja eddigi „sebességét”. Figyeljük meg a szöveget: nem a halál árnyéka völgyébe megy befelé, hanem a halál árnyékának völgyében jár, hogy átkeljen rajta.

Át kell haladnunk a halál sötét alagútján, hogy eljussunk az örök élet világosságába. 
Nem halunk meg, hanem elalszunk, hogy az örök dicsőségben ébredjünk fel. 
A halál nem azonos az atyai házzal, annak csak előcsarnoka, nem maga a cél, hanem az oda vezető út! 

A zsoltár „völgy”-nek nevezi azt a helyet, ahol meghalunk. 
Bár a hegytetőkön tombol a vihar, a völgy a nyugalom helye. Ezért a hívő ember életének utolsó napjai gyakran egész vándorútján a legbékességesebbek.
A hegycsúcsok kopárak, ridegek, de a völgy aranyló kévékkel teljes, és igen sok hívő keresztyén több örömet élt már át és ismeretet nyert halálos ágyán, mint bármikor azelőtt!

Azután: nem a halál völgyéről beszél a zsoltár, hanem „a halál árnyékának völgyéről” ─ mert a halál lényegében legyőzetett, csak az árnyéka maradt. 
Valaki egyszer azt mondta, hogy ahol árnyék van, ott valahol fénynek is kell lennie. És ez így is van. 
A halál ott van az út mentén, amelyen járnunk kell. A mennyei fény rásugárzik, és így a halál árnyékot vet utunkra. 

De az árnyéktól senki se féljen! Az árnyék soha nem tartóztathatja fel a haladó embert útjában. 
A kutya árnyéka nem tud harapni. A kard árnyéka nem öl meg senkit! 
A halál árnyéka nem semmisít meg minket.
„Nem félek semmi bajtól.” Dávid nem azt mondja, hogy nem éri őt baj. Nem, és ezért tovább megy. 
Mi tudjuk, hogy az Úr Jézus minden gonoszt félretett utunkból. 
De „nem félek semmi bajtól”, mert még a félelem sötét árnyéka
is eltűnt. A legnagyobb baj életünkben az, amely csak a képzeletünkben létezik. 
Ha mindig csak a valóban bekövetkező bajoktól tartanánk, akkor tizedannyit aggodalmaskodnánk.

Ezerszer félünk a haláltól, pedig csak egyszer halunk meg. A zsoltáros meggyógyult a betegségtől való félelméből is.

„Nem félek semmi bajtól”, még magától az ördögtől sem. Ettől az utolsó ellenségtől sem fogok
félni. Úgy tekintek rá, mint legyőzött ellenségre, mint aki már megsemmisítésre van rendelve.

„Mert Te velem vagy.” Ez a hívők öröme! „Te velem vagy.” A viharos tengeren hányódó hajón a kisgyermek nem fél, mint a többi utas. Békésen alszik anyja ölében.
Elég, ha tudja, hogy édesanyja vele van. Minden hívő számára elég kellene, hogy legyen az a tudat, hogy az Úr Jézus vele van! 
„Te velem vagy.” És ha Te velem vagy, akkor minden megvan, amire csak vágyakozhatom. Megvigasztal és teljes biztonságban érzem magam, mert Te velem vagy!

„A Te vessződ és botod”, amellyel nyájadat fegyelmezed és vezeted, felséges hatalmadnak és gondoskodásodnak a jelei.
„Megvigasztalnak engem.” Hinni akarom, hogy Te uralkodsz!
Jézus Krisztus vesszeje mindig fölöttem van, mint lelkem legjobb védelmezője. 
Sokan mondják, hogy legnagyobb vigasztalásuk az a reménység, hogy nem halnak meg. 
Kétségkívül lesznek olyanok, akik az Úr visszajövetelekor még életben lesznek.
De valóban nagy előny-e az, ha az ember megmenekül a haláltól, vagy inkább azt kellene
kívánnunk, hogy haljunk meg? Van, aki a két lehetőség közül a halált választaná, mert mindazok, akik nem halnak meg, elragadtatnak a felhőkbe az Úr elé” 
(lásd 1Tesz 4,17b). 
Ezek nem ismerik meg a haláluk utáni közösséget a Krisztussal, amelyet a már elhunyt szentek megismertek.
Kifejezetten megmondja az Ige, hogy az élők semmi előnyben nem részesülnek azokkal szemben, akik már elhunytak.

Legyen bennünk az a meggyőződés, amely Pálban volt, aki azt mondta: „nekem... a meghalás nyereség”. 
Kívánjunk mi is „elköltözni és a Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb” (Fil 1,23). 
A 23. zsoltárt nem lehet megunni! A hívő ember füle számára éppoly kedvesen cseng, mint Dávid idejében.

Mennyei testőrség

"Mert én veled vagyok, megőrizlek téged, akárhová mégy ..."
- (1Móz 28,15.)


Vándorutunkban kísérőkre van szükségünk? Legjobb kísérőnk Isten jelenléte és oltalma. 
Bárhol járunk is, mindenütt szükségünk van Isten jelenlétére és oltalmára, és ezt meg is kapjuk, ha az Ő szolgálatában járunk, nem pedig csak saját kedvtelésünk szerint. 
Még ha más vidékre kell is költöznünk Isten akaratából, ne szomorkodjunk miatta! 
Hiszen a hívő ember vándor és idegen, bárhol is él ezen a földön, mert bárhová kerül, igazi otthona mindenhol az Úrban van, mint ahogy minden nemzedékben így volt ez a hívők számára. 
Lehet, hogy a világ vezető embereinél nincs ”protekciónk”, de ha az Úr azt ígéri: ”megőrizlek téged”, akkor nem árt nekünk valóban semmi veszedelem. Ez az ígéret áldott ”útlevél” minden utazó számára, mennyei testőrség minden zarándok mellett.
Jákób, akinek az Isten ezt az ígéretet adta, még soha nem volt távol hazulról. 
Anyás gyermek volt, nem kalandos természetű, mint a bátyja.
Mégis mennie kellett egyszer, és Isten vele ment. Kicsiny motyóját vitte csupán, és nem volt kísérője. 
De nem utazott soha fejedelem nemesebb testőrséggel, mint ő. Mikor szabad mezőn aludt, angyalok vigyáztak rá és Isten beszélgetett vele. Ha az Úr indít útnak minket, mondjuk az Úr Jézussal: ”Ébredjetek, menjünk!” (Mt 26,46).

,,Az Úr az én Pásztorom,, 3.rész

„Lelkemet felüdíti”


Ha a lélek gondterhelt ─ Jézus Krisztus megeleveníti.
Ha vétkezik, és megvallja bűnét, ő megbocsátja bűneit. Ha a
lélek elgyöngül, megerősíti. Erre csak az Úr Jézus képes, és küldöttei is csak akkor képesek rá, ha maga az Úr munkálkodik általuk. Igéje is csakis az Úr ereje által hathatós. Ezért az egyes szám harmadik személy: „Lelkemet felüdíti (Ő)”.
S ha úgy érezzük, hogy kifogytunk a kegyelemből, ha úgy érezzük, hogy szellemileg nagyon mélyen vagyunk, akkor az Úr, aki az apályt dagállyá változtatja, a mi lelkünket is
felüdítheti. ─ Könyörögj azért, hogy adja neked áldását: „Üdíts fel, ó, lelkem hű Pásztora!”
„Igaz ösvényen vezet az Ő nevéért.” A hívő ember szívesen engedelmeskedik Istennek.
A szeretet által való engedelmességre az Ura példája indítja. „Vezet.” 
A hívő ember engedelmessége nem válogat Isten parancsolatai között. Nemcsak annak engedelmeskedik,
ami kedvesen hangzik előtte, hanem mindannak, amit Isten mond. Figyeljük csak meg: az eredeti szövegben az ösvény szó többes számban van: „Igaz ösvényeken”. 
Amit Isten kíván tőlünk, azt megtesszük, mert szeretete erre indít. Egyes hívők nem értékelik eléggé a megszentelődés
áldását, pedig ez Istennek egyik legszebb ajándéka a megújult szív számára.
Ha úgy gondoljuk, hogy megmenekültünk Isten ítéletes haragjától, de mégis megmaradtunk újjá nem született, bűnt meg nem bánó állapotban, akkor joggal kételkedhetünk üdvösségünkben. 
Mert a megtérés legfőbb jele az, hogy meg akarunk szabadulni bűneinktől, és a megszentelődés útján akarunk járni.
Mindez pedig a meg nem érdemelt kegyelemből történik, „az Ő nevéért”. 
Nagy Pásztorunk dicséretére élő szent néppé kell válnunk, akik az igazság keskeny útján járnak. 
S ha ezen az úton vezet és terel minket az Úr, ne feledjük el mennyei Pásztorunkat dicsérni gondoskodásáért.

„Az Úr az én pásztorom” 2.rész

2. rész:„Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem”


A hívő keresztyén ember élete gondolkodó elmélyülésből és aktív cselekvésből áll. 
Az Úr mindkettőről bőségesen gondoskodik. 
Nézzük az elmélyülést: „Füves legelőkön terelget”. Mi mást jelenthet a füves legelő, mint az igazság
igéjét, amely mindig friss és tápláló, és amely soha nem fogy el. 
Ahol a fű elegendő magas ahhoz, hogy a nyáj kényelmesen megtelepedjék rajta, nem kell aggódnunk az
eledel miatt. Kedvesek és tökéletesek az evangélium tanításai.
Táplálékot nyújtanak a léleknek, éppúgy, ahogy a zsenge fű a juhoknak. Ha hit által békességünk van Isten ígéreteire nézve, akkor olyanok vagyunk, mint a juhok,
megpihennek a legelőn. Táplálékot és békességet, nyugalmat és felüdülést, csöndet és megelégedettséget találunk.

De vigyázzunk: Ő az, aki terelget minket. Ő az Úr, aki kegyelmesen megismerteti velünk drága igazságait, és ezzel táplál bennünket. Hálásnak kellene lennünk az erőért, amellyel ezeket az ígéreteket elfogadhatjuk. Vannak összezavarodott lelkek, akik mindent megadnának, hogy ezt megtehessék.
Tudnak az ezzel járó áldásról, de nem mondhatjuk el, hogy ez az áldás az övék. Ismerik a „füves legelőket”, de nem táboroznak rajtuk. 
Ezért áldhatják az Istent azok a hívők, akik már évek óta „a hit bizonyosságában” élnek, hogy megadta nekik ezt a kegyelmet.

A hívő élet másik oldala az aktív rész. Nemcsak gondolkodunk, hanem cselekszünk is. Nemcsak leheveredünk táplálkozni, hanem tovább is haladunk a tökéletesedés felé.
Következésképpen ezt olvassuk: „Csendes vizekhez terelget engem”. Mi más lehetne a csendes víz, mint a Szent Szellem? Az Úrnak Szelleme különböző módokon hat ránk. 
Olyan, mint a víz, amely tisztít, felüdít, termékennyé tesz és megörvendeztet. 
Ezt jelentik a csöndes vizek, mert a Szent Szellem a békességet szereti, és munkáját nem végzi nagy zajjal. Beleáradhat lelkünkbe úgy, hogy a mellettünk élő semmit nem észlel belőle, nem is érzi az isteni jelenlétet. „Lelkem szent csöndjében megtalálom az eget és Istenemet.”
A csendes vizek mélyek. Az a csend viszont, amelyben a
Szent Szellem a lelket megérinti, drága kincs. Isten Szelleme nem a viszálykodás örvénylő áradatához vezeti a kiválasztott juhokat, hanem a szeretet békességes folyamaihoz.
A Szellem nem sas, hanem galamb. Harmat és nem
felhőszakadás. De csak Urunk vezet el minket ehhez a „csöndes vízhez”, magunktól nem találunk oda. Az Ő vezetésére van szükségünk. Ezért van így, egyes szám harmadik személyben: „(Ő) vezet”. 
És ─ nem hajszol, nem kényszerít! Mózes törvénye által vezet minket, de az Úr Jézus élete példájával és szeretetének vonzásával.

„Az Úr az én pásztorom” - 1.rész

Milyen tökéletes jóságról tesz tanúságot, hogy a végtelenül nagy Úr népének pásztoraként jelenti ki magát.

Hogy kifejezze, mennyire szereti népét, és milyen atyailag gondoskodik róla, a nagy Isten megengedi, hogy ilyen földi képpel ábrázoljuk ki Őt.
Dávid maga is juhpásztor volt, és azt is tudta, mire van szükségük a juhoknak, de tisztában volt a pásztor sokféle feladatával is.

Ebben a zsoltárban magát ezekhez a gyönge, védtelen és ostoba állatokhoz hasonlítja. Istenben pedig meglátja gondviselőjét, védelmezőjét, vezetőjét, valójában mindenét.

Senki nem jogosult arra, hogy magát az Úr juhának nevezze, amíg meg nem újult a természete. 
A meg nem tért embereket a Biblia farkasoknak vagy kecskéknek nevezi. A juhnak van tulajdonosa, a vadállatnak nincs.
A tulajdonos nagyra értékeli a juhot, amelyet gyakran drága áron vásárolt meg.
Jó tudni, hogy az Úréi vagyunk. Ezt tudta Dávid is. Ebben a mondatban valami egészen nagyszerű dolgot mond ki.
Nincs „ha” és nincs „de”, nincs „remélem¬. Ezzel szemben határozottan kijelenti: „Az Úr az én pásztorom!” Nekünk is meg kell tanulnunk szüntelenül és feltétlenül bíznunk a mi mennyei Atyánkban.
Ebben a mondatban az a vigasztaló, hogy egyes szám első személyben hangzik el.
Dávid nem azt mondja: „Az Úr a nagyvilág pásztora, aki vezérli a mindenséget”.
Nem, hanem azt mondja: „Az Úr az én pásztorom”. Még ha senki mást nem pásztorolna, nekem akkor is pásztorom lenne! Gondoskodik rólam, őrködik felettem, és megőriz engem.
Legyen a hívő ember helyzete bármilyen, minden pillanatban Pásztorának szerető gondoskodása alatt él.

A következő szavak az előzőkből születtek: „Nem szűkölködöm”. Egyébként talán hiányt szenvedek egybenmásban, de ha az Úr a pásztorom, Ő minden szükségemben megelégít.
Bizonyos, hogy ezt megteszi, mert szíve tele van szeretettel, és ezért „nem szűkölködöm”.
Nem látok szükséget semmiben, amire ebben a múlandó világban szükségem van.
Végül is Ő táplálja a hollókat, Ő növeszti a mezők liliomait, hát akkor hogy is engedné, hogy gyermeke éhezzen? De nem szűkölködöm szellemiekben sem, mert tudom, hogy elég nekem az Ő kegyelme! 
Ha benne megmaradok, Ő azt mondja: „minden napodhoz adok új erőt”!
Talán nincs meg mindenem, amit magamnak kívánok, „de nem szűkölködöm”.
Mások, nálam gazdagabb és bölcsebb emberek talán szűkölködnek, én azonban nem.
„Az oroszlánok is sínylődnek és éheznek, de akik az Úrhoz folyamodnak, nem nélkülözik a jót” (Zsolt 34,11).
Ez nemcsak azt jelenti, hogy éppen most nem szűkölködöm, hanem a jövőre is vonatkozik. 
Jöjjön, ami jön, legyen az akár éhínség vagy természeti katasztrófa, ennek ellenére vallom:
 „Nem fogok szűkölködni semmiben”. Akkor sem, ha majd öreg és gyönge leszek, és akkor sem, ha majd rám borul a halál sötét árnyéka. Mindenem meglesz bőségben. 
Nem azért, mintha sok pénzem lenne a bankban, nem is azért, mintha elég ügyes és okos lennék ahhoz, hogy megkeressem a kenyeremet, hanem azért, mert „az Úr az én pásztorom”.
A hitetlenek mindig szükséget látnak, az igazak soha! 
A bűnbe ragadt ember szívétől távol van a megelégedettség, de a megelégedett szívből azonban kedvesség árad.

#Spurgeon #23.zsoltár