"Elhagyott" - milyen vigasztalan szó. Úgy hangzik, mint a lélekharang. Mély fájdalmat és nagy bánatot takar.
A nyomorúság feneketlen mélysége tátong az "elhagyott" szóban.
Elhagyott valaki, aki becsületszavát adta, hogy kitart mellettünk.
Elhagyott egy igaz barát, akiben oly sokáig bíztunk.
Elhagyott szeretett rokonunk, apánk, anyánk, mindenki!!
Ez valóban rettenetes fájdalom, és mégis el tudjuk viselni, ha az Úr vigasztal meg bennünket.
De milyen lehet az, ha valaki Istentől elhagyottnak érzi magát?
De milyen lehet az, ha valaki Istentől elhagyottnak érzi magát?
Gondoljunk csak a világ legfájdalmasabb kiáltására:
"Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?" (Mt 27,46).
Megéreztünk-e már valaha valamit ennek az elhagyatottságnak a keserűségéből?
Ha igen, kérjük az Urat, mentsen meg bennünket ennek a kimondhatatlan fájdalomnak a megismétlődésétől, hogy soha ne térjen vissza az a sötétség.
Rosszakaratú emberek mondhatják a hívőről, hogy "elhagyta az Isten, intézzük el mi is".
Ez azonban soha nem igaz így. Az Úr szerető kegyelme csakhamar rákényszeríti ellenségeinket, hogy visszavonják azt, amit mondtak, vagy legalábbis elhallgassanak.
Mindennek ellenkezőjéről szól Isten ígérete a vers végén: "Gyönyörködik majd benned az Úr".
Ez a vigasztalás örömmé változtatja a sírást. Ti, akik úgy érzitek, hogy elhagyottak vagytok, halljátok meg az Úr szavát: "Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged"
(Zsid 13,5).
